A szerző  

fotó: Jobb Boróka

1943-ban születtem Budapesten.

’56-ot tizenhárom éves gyerekként éltem át. Az ember ebben az életkorában többet tud, legalábbis érez a világból, mint felnőttkorában – én is életre szóló élményeket szereztem. Ha gyűjtőfogalmat kell találni a velem egykorúak számára, akkor ajánlom az „ötvenhatosok nemzedéke” nevet.

Életem egyik legfontosabb időszaka a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban eltöltött négy esztendő volt. Nem közömbös, hogy ez a négy év az ötvenes évek második felére esett. Kint egy megfélemlített ország vérbírákkal és halálos ítéletekkel, bent meg egy összetartó közösség, kultúrával nyugalommal és magabiztos belső ellenállással. Noha a hitelvekkel kapcsolatban néha az elutasításig terjedő kételyeim támadtak, a világ megismerésének, pontosabban: a dolgok mögé pillantásnak az igénye ott alapozódott meg bennem. Pálfordult világ című könyvemhez – mint ezt az előszóban meg is írom – itt kaptam az első inspirációkat. 

A harmadik meghatározó élményem – és ez nemcsak un. szépirodalmi pályafutásomra vonatkozik – a Mészöly Miklóssal való megismerkedésem volt. Nem azt tanultam meg mellette, hogy miként kell írni és miként kell élni, hanem hogy miként nem kell. Illetve, ez sem direkt utasítások vagy példamutatások révén jött le – vele kapcsolatban valahogy mindezt tudni lehetett. Barátságunknak egy buta malőr vetett véget – máig sajnálom, hogy nem lehettem vele utolsó éveiben, napjaiban, óráiban. 

Első irodalmi próbálkozásom – egy ötoldalas fogalmazvány arról, hogy miként alakult volna János vitéz élete, ha elfogadja a francia királylány kezét – ötödik osztályos koromban keletkezett. Húsz éves korom körül, mikor már túl voltam egy-két novellán, elhatároztam, hogy író lesz belőlem. Ezt a reményt azóta sem adtam fel.

Könyveim valamint egyéb irodalmi tevékenységeim felsorolása a Szépírók Társaságának honlapján található.

 

 

 
   

Szeleukiában a kikötő hirdetőtábláján egy üzenet várja: azonnal menjen az orvosi rendelőbe, és beszéljen Lukáccsal.

Ez kapóra jön neki, mert a hajóúton visszafelé ismét rendetlenkedett a szíve, s emiatt gyengének, csökkent értékűnek érzi magát. Az orvostól megkapja a lázfa kéregport, s hozzá az utasítást, mikor és miként kell szednie. Rögtön ott helyben, alkoholban feloldva lenyeli az első adagot, s röviddel ezután csökken szívének ütésszáma, ezzel együtt oszlik gátoltsága és rosszkedve.

Lukács nem emiatt akart vele beszélni. Üzenete van a számára: siessen be a városba, sürgős ügyben van szükség a segítségére. Azt is tudja, miről, azaz kiről van szó, egy gladiátor megmentéséről, de nem állna neki részletezni, menjen inkább, siessen.

Antiochiában egyik munkatársát, Rufuszt kell megkeresnie, aki, míg ők Anatóliában jártak, Alexandriában tett rövid térítő utat. Még éppen jókor érkezik, örvendezik az.

A városban két lanista működik, mindegyik saját gladiátor–istállóval. Az elején mindketten valamennyi fegyvernemmel foglalkoztak, de az idők során – rájöttek, hogy a közönség ezt várja tőlük – egy–egy küzdőmódra álltak rá. Az évente háromszor megrendezett gladiátor–játékokon az ő embereik küzdenek meg életre–halálra a másik csapat harcosaival.

A Cornix–istálló kis kerek pajzsot, dárdát, valamint rövid kardot viselő hoplomachusai az Usus–tábor nagypajzsos–kardos murmillóival.

Tud ezekről a küzdelmekről, mert a város a versenyek előtt tele van a hirdetményeikkel, és mindenki az esélyeket mérlegeli. Fiatalkorában Tarzusban egyszer végig is nézett egy ilyen véres küzdelemsorozatot, de mivel erős fenntartásai vannak, elzárkózik előlük, és tanítványainak is tiltja a látogatásukat. A vesztes gladiátorok a harc végén pusztulásukat vagy életben maradásukat a nézősereg lefelé vagy felfelé fordított hüvelykujjától kapják – pedig a kegyelem kizárólag Istentől függ, aki szentségei révén képes az örök élet oltalmába fogadni az embert.

– Cornixnak van egy harcosa – magyarázza Rufusz –, aki eddigi negyvenegy küzdelmét követően mindig győztesen hagyta el a porondot. Ilyen teljesítményre itt eddig egyetlen gladiátor sem volt képes. Most is esélye lenne a győzelemre, de elhatározta: nem öli meg ellenfelét.

Ami viszont azzal egyértelmű, hogy az öli meg őt.

Gyakorlatilag öngyilkosságra készül.

Elhatározásának oka – és ebben ő maga, Rufusz is hibásnak érzi magát, lévén hogy ő térítette meg –, hogy a keresztény hit „ne ölj!” parancsolata ellen nem akar vétkezni. S ettől az elhatározásától, hiába érvel ő azzal, hogy ellenfelének életébe a halál éppúgy bele van kalkulálva, mint egy civil életébe egy pohár víz megivása, nem hajlandó eltérülni. Azt feleli, hogy az ő földi léte sem ér többet egy pohár víznél, mikor odaát az örök boldogság vár reá.

Megkéri Pált, beszéljen vele.

Rendben, feleli, beszélek.

 A Titusz nevet viselő gladiátor is örül, azt üzeni, nagy megtiszteltetés a számára, hogy vele, a tizenharmadik apostollal személyesen találkozhat. A játékig van még két hete, de közbeesik egy hétvége, amikor kimenője van.

Meghökkentően fiatal ember ül le vele szemben.

Az arca érzelemmentes, s valami kígyószerű van a szemében. Hideg tűzzel fénylik ez a szem, és tömény keserűség sugárzik belőle.

Megborzong. Ez a fiú átlát rajta. Mindent tud róla, ismeri az elképzeléseit, a titkos terveit.

Vékony, szinte gracilis testalkatú – az ember nem ilyennek képzel el egy hivatásos sorozatgyilkost. Mikor ebbeli meglepetését közli vele, röviden elmondja, hogy az ő szakmájában a helyzetfelismerés és gyorsaság többet ér, mint az erő.      A férfi – őhozzá képest fiú; nemigen lehet több huszonötnél – elszántságából látja: ő sem tudná megváltoztatni mártírrá válási elhatározását. Egynél többször nem is tesz rá kísérletet. Áldást mond rá, aztán elbocsátja.

Viszont megkeresi Cornixot, a fiú gazdáját, a róla elnevezett gladiátoriskola kiképzőjét és gazdáját.

Az elmondja Tituszról, hogy már kisgyerekkorában kitűnt az ügyességével, és az akkori tulajdonosa – a szülei házi rabszolgák voltak Krétán – eladta őt egy lanista–felvásárlónak, akitől röviddel azután ő vette meg.  

Adja el neki a fiút, kéri tőle. 

Ezen a férfi csak nevet. Nem eladó.

Akkor szabadítsa fel ő, és eressze útjára. Ezért is hajlandó fizetni.

Tisztában van vele, hogy e második ajánlata az elsővel egyenértékű, de puhítani akarja a fickót.

Az erre sem enyhül.

Feláll, s már állva kérdi: – Tudod, hogy miért akarom megvásárolni az emberedet?

– Azt hiszem, tudom – feleli az. – Megtért a keresztény hitre, s neked szükséged van minden hívőre.

– Ez így igaz – feleli ő. – És a hitünk parancsait, azokat ismered–e?

– Nem nagyon.

– Tíz parancsunk van; gyakorlatilag megegyeznek a Septuaginta parancsaival. Csak az egyiket mondanám: Ne ölj!

Érted? Ne ölj!

– Értem.

– És tudod, mit jelent ez?

– Tudom. Nem szabad ölni.

– Milyen ember Titusz?

– Hogyhogy milyen ember? Jó harcos. A legjobb hoplomachus, akivel találkoztam. Rómában nagy sztár lenne.

– Volt!

– Mi az, hogy volt?

– Volt csak jó harcos. Idáig. De mostantól kezdve betartja a parancsot: nem fog ölni. Azaz nem fog harcolni.

– Ezt nem hiszem.

Te jobban ismered, mint én. Konok, önfejű. Amit egyszer a fejébe vett, azt senki és semmi ki nem veri onnan. Beszélj vele! Különben, mikor tepsin viszik ki az arénából, átkozod magad, hogy nem adtad el nekem.

Cornix elbizonytalanodik, de nem enged. – Megveszed akkor is, miután utánajártam ennek? – kérdi végül elbizonytalanodva.

– Nem veszem meg, odaadod ingyen. Mert ha az ő példája nyomán a többi embered is megtér, több mint húsz nagy értékű gladiátor, és nem hajlandó harcolni többé, tönkremész.

Mehetsz ki te magad a porondra helyettük.

Másnap reggel, mikor ki akar lépni a szobájából, nem nyílik az ajtó. Vagy inkább csak nehezen nyílik, valami akadályozza a túloldalon. Aztán kitárul – Titusz, aki eddig ott aludt, felugrik és félreáll. Az éjszaka heveredett le oda. A gazdája elengedte, lemondott róla. Már csak a közjegyzőhöz kell elmenniük, hogy a tulajdonosváltást regisztrálják.

Meg a felszabadítást is, teszi hozzá.

3.490 Ft
Dedikálást kérek:



Pálfordult világ

   
© Az oldal a Pálfordult világ című könyv terjesztésére készült