A szerző  

fotó: Jobb Boróka

1943-ban születtem Budapesten.

’56-ot tizenhárom éves gyerekként éltem át. Az ember ebben az életkorában többet tud, legalábbis érez a világból, mint felnőttkorában – én is életre szóló élményeket szereztem. Ha gyűjtőfogalmat kell találni a velem egykorúak számára, akkor ajánlom az „ötvenhatosok nemzedéke” nevet.

Életem egyik legfontosabb időszaka a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban eltöltött négy esztendő volt. Nem közömbös, hogy ez a négy év az ötvenes évek második felére esett. Kint egy megfélemlített ország vérbírákkal és halálos ítéletekkel, bent meg egy összetartó közösség, kultúrával nyugalommal és magabiztos belső ellenállással. Noha a hitelvekkel kapcsolatban néha az elutasításig terjedő kételyeim támadtak, a világ megismerésének, pontosabban: a dolgok mögé pillantásnak az igénye ott alapozódott meg bennem. Pálfordult világ című könyvemhez – mint ezt az előszóban meg is írom – itt kaptam az első inspirációkat. 

A harmadik meghatározó élményem – és ez nemcsak un. szépirodalmi pályafutásomra vonatkozik – a Mészöly Miklóssal való megismerkedésem volt. Nem azt tanultam meg mellette, hogy miként kell írni és miként kell élni, hanem hogy miként nem kell. Illetve, ez sem direkt utasítások vagy példamutatások révén jött le – vele kapcsolatban valahogy mindezt tudni lehetett. Barátságunknak egy buta malőr vetett véget – máig sajnálom, hogy nem lehettem vele utolsó éveiben, napjaiban, óráiban. 

Első irodalmi próbálkozásom – egy ötoldalas fogalmazvány arról, hogy miként alakult volna János vitéz élete, ha elfogadja a francia királylány kezét – ötödik osztályos koromban keletkezett. Húsz éves korom körül, mikor már túl voltam egy-két novellán, elhatároztam, hogy író lesz belőlem. Ezt a reményt azóta sem adtam fel.

Könyveim valamint egyéb irodalmi tevékenységeim felsorolása a Szépírók Társaságának honlapján található.

 

 

 
   

Egy Frígiából való család jött fel a templomhoz áldozatot bemutatni. Apa, anya, nagylány és egy tizenkét–tizenhárom éves kamaszgyerek. Mikor erre gondol, mindig saját maga jut eszébe, ő is ilyen kölyök lehetett. A nyugati csarnokban akartak galambot venni az élőáldozathoz, a családfő a másik háromtól elfordulva alkudozott. Azok bámészkodtak, látszott rajtuk, elbűvöli őket a Templom meg a téren nyüzsgő tömeg. Éppen akkor vonult arra az őrjáratozó contubernium. Az árusok megjegyzéseket tettek rájuk. Nem fogták vissza magukat, tudták, hogy a csapat nem bomolhat meg, úgy tesznek, mintha semmit sem hallanának, semmi sem történne. Egy kisfiú ráadásul egy kaviccsal meg is dobta az egyik katonát. A kő nagyot koppant a bőrpáncélon, erre sem reagáltak. Ők ketten éppen akkor jártak arra, közeli tanúi voltak az eseménynek. Ez a kavicsdobás bátorította fel a frígiai fiút, aki egy építkezésből ott hagyott törmelékkupacból felkapott egy öklömnyi követ, és mielőtt az apja megakadályozhatta volna – pedig már nyúlt, hogy lefogja –, hozzávágta egy másik légionáriushoz. Arra számított, hogy ennek sem lesz reakciója. Vagy egyáltalán nem gondolta meg a tette lehetséges következményeit, a gyűlölet annyira elvakította? A nyakán eltalált katona váratlanul kiugrott a sorból, és kétszer villámgyorsan rácsapott a gyerekre. Már az első ütés, amely a szívét találta el a mellkasánál, halálos lehetett, a második, amelyik a nyakát érte és törte el a csigolyáját, nem sokat számított. A legionárius visszafutott az időközben kissé előre jutott egységéhez, közéjük állt, meneteltek tovább. Az egész olyan gyorsan zajlott, hogy már nem is látszottak a tömegben, mikor az anya sikoltva rázuhant a fia holttestére. 

Ekkor, ezen az estén rúgott be Miklót.

A fensőséges, sziklaszilárd parancsnok.

Ő ki volt akadva, azt várta, hogy a tömeg rárohanjon a rómaiakra és meglincselje őket, de pisszenés se hallatszott. Rémületet és megadást sugárzó, kifejezéstelen arcokat látott. Csikorgott a foga a tehetetlenségtől. Miklót ránézett, és halkan azt mondta:

– Gyere el hozzám napnyugta után. Beszélni akarok veled. 

   
© Az oldal a Pálfordult világ című könyv terjesztésére készült