Nyomtatás

Ha a szüleim tizennégy évesen nem adnak be egy kollégiummal társított Szent Benedek-rendi gimnáziumba, talán maradok olyan átlagos keresztény, mint az ismerőseim egy része. Vasárnapi templomba járás, egyházi esküvő, a gyerekek megkeresztelése, felületes ismeretek vallásom téziseiről, Jézus istenségének indokolás nélküli elfogadása.

Viszont bekerültem egy szigorú, de ugyanakkor meglepően liberális szellemiségű intézménybe, ahol – ha nem is pártolt – de megtűrt volt a hitelvekben való kételkedés. Persze: az elbitangolt báránynak a jászolhoz való visszaterelgetésével.

Egy évi ottlét után – hiába ért intenzív egyházi hatás - magam is ilyen elbitangolt, pontosabban: útkereső állapotba kerültem. A klasszikus istenérvek valahogy erejüket, hitelüket vesztették számomra. Szerencsére a folyosón, ahonnan a hálótermünk nyílott, volt a szobája a hittantanárunknak is, aki látván elbizonytalanodásomat, közölte, hogy olyan megdönthetetlen istenérvvel fog előrukkolni, ami után sietve térek vissza a hívők táborába.

Ez az ötvenes évek második felében történt, Magyarországra akkor jutottak el a Holt tengeri tekercsek tanulmányozásából levont következtetések. Hittantanárom azzal érvelt, hogy a Krisztus után 70 körül elrejtett, s pár éve megtalált iratok egy része szó szerint megegyezik a ma ismeretes kanonizált bibliai szövegekkel. Pontosabban: a napjainkban használt jól ismert Biblia szövege azonos a majd’ kétezer éve leírt szent iratokéval. S tudvalévő, hogy nincs olyan számtalanszor másolt szöveg, amely kétezer év alatt ne esne, ne esett volna át változáson – ennyi idő alatt törvényszerű a szándéktalanul vagy szándékosan előidézett szövegromlás. A tökéletes megegyezés csakis úgy lehetséges – magyarázta ő -, hogy a Szentlélek óvó módon rajta tartotta a szemét és a kezét a szent szövegeken, nem hagyta, hogy az Isten által sugalmazott textus megváltozzék.

Bár a tanárom nagyszerű, karizmatikus figura volt, ez az érvelés nem nagyon tudott meggyőzni. (Aztán később, a tekercsek részletes feldolgozása során kiderült, hogy igenis, volt szövegromlás.) Sőt, még jobban a hitetlenség útjára lökött. Mi oka volt a Szentléleknek arra, hogy a Septuaginta egyes, mai szemmel nézve tökéletesen használhatatlan, sőt, amorális szabályai és törvényei megőrződjenek? Szegény zsidó és szegény keresztény hívők egy része a múlt terhétől szenved, és minden erővel megpróbálja lehántolni magáról az oktalan és értelmetlen berögzültségeket és előírásokat.   

Az érvelés nem győzött meg, de arra jó volt, hogy felhívja a figyelmemet a kumráni tekercsekre meg az esszénusok furcsa közösségére. Később még a kolostor romjait is meglátogattam a Holt tenger mellett. A könyvemben egy teljes fejezetet szenteltem nekik, de a tárgyalt témára való behatásuk az egész regényt átszövi.

Ez az impulzus az egyik, ha nem is legfontosabb eredője a zsidóság-kereszténység egymásba bonyolódásával és Szent Pál szerepével foglalkozó regényem létrejöttének.

A téma számtalan, egymástól világnézetben, erkölcsi felfogásban, tudásban és tehetségben jelentősen eltérő gondolkodót foglalkoztatott már. Csak néhány név, mutatóba: Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa), Vermes Géza, Stewart Chamberlain, Határ Győző, Szörényi Andor, Huber Lipót, Bodnár György, Kaffka Margit. Kevesen tudják, hogy a Harmadik Birodalom propagandaminisztere, Joseph Goebbels is közéjük tartozott. Zseniális szervező lévén, pontosan felmérte, hogy minden keresztény-keresztyén vallás a zsidó eszmeiség hordozója, s ennek megfelelően – nem mellékesen a zsidóság gyökeres kiirtása mellett – a kereszténységnek is esküdt ellensége volt.  Goebbelst semmiképpen sem, mint követendő példaképet említem – pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az általam tárgyalt áthatást sokan felismerték és sokféleképpen magyarázták.

Vagy még egy impulzus.

Orvosok, egyháztörténészek két évezrede próbálnak rájönni, hogy mi lehetett a betegsége Szent Pálnak. Mert valamiféle komoly baja kétségen kívül volt; többször is említést tesz róla. Csakhogy olyan ködösen és titokzatosan beszél erről, hogy nem lehet pontosan beazonosítani. Ha egyik említés összefüggésbe hozható egy betegséggel, egy másik biztosan nem. Gyöngeségeit említi (2 Kor 12,5), meg hogy tövist kapott testébe, a sátán angyalát, hogy szüntelenül zaklassa s el ne bízza magát (2Kor 12,7). A test erőtlenségében hirdettem az evangéliumot (Gal 4,14), mondja.

Felmerült a trachoma gyanúja meg az epilepsziáé. A trachoma kiesik, mert olyan hosszú idő alatt, mint az ő térítő tevékenysége volt, nemcsak levelezni képtelen az ember, hanem bele is vakul ebbe az ókorban szinte gyógyíthatatlan betegségbe.

És az epilepszia? Megkérdeztem erről egy nagy kórház elmegyógyászati osztályának országosan ismert főorvosát. Ő kizárta az epilepsziát, noha a lóról leesést és az égi fény megpillantását sokan epilepsziás rohamként értékelik. Elmondta, hogy az epileptikus rohamok hosszú távon már rombolják a személyiséget, Szent Pál pedig az utolsó percig igen kreatív, világos elméjű volt.

De akkor milyen bajt, miféle betegséget adjak Szent Pálnak? Olyan, amelynek bár tüneteiről és gyógyító eljárásairól írok, semmilyen irányban sem változtatják meg az Újszövetség Szent Pál-képét.

A témával való, több évet kitevő foglalkozásom közben szerencsére megbetegedtem. A „szerencse” szó itt idézőjelben értendő: megtaláltam Pálom nyavalyáját. Ahogy énrám, őrá is heves szívdobogás, úgynevezett pitvarfibrilláció tört rá, amely rohamszerűen meggyorsította a szívverését. A szokott 60-80-asról akár a duplájára. Tapasztalásból tudom, ilyen pulzusszámmal lehetetlen bármiféle hasznos tevékenységet végezni. Nem beszélve arról, hogy az őrült szívdobogás előbb-utóbb komolyabb baj kiváltója lehet. Az én betegségemet a szívkórházban katéteres beavatkozással, ablációval szüntették meg: egy vékony katétert vezettek fel a megnyitott combi vénámon keresztül a szívembe, ennek a végén valamiféle elektromos szerkezet rejtőzött, amellyel ki- vagy besütötték a nem megfelelően működő belső vezérlő-egységemet. Ennél többet nem tudok az eljárásról, a lényeg, hogy sikerült, és azóta tünetmentes vagyok. Állítólag ez ma már rutinműtét.

Csakhogy Szent Pál idejében ez a műtéti technika nem volt ismeretes. Hogy is lett volna?

Mit tett akkor ő, azaz mit tett állandó orvosa és famulusa, Lukács?

Elmentem az Orvostörténeti Múzeumba, hogy utánanézzek, lehetett-e egyáltalán ilyen betegsége, és ha igen, tudták-e gyógyítani.

Lehetett, tudták.

Akkor is ismeretesek voltak már bizonyos eljárások és gyógyszerek: hideg víz elkortyolgatása, hanyattfekvés, a láb felemelése, a levegő beszorítása, aztán hirtelen, robbanásszerű kifújása, és porrátört lázfa kéreg fogyasztása.

Úgy gondolom, hogy egy mű létrejöttéhez sok ilyen apró momentumnak kell összegyűlni, s kell lennie köztük egynek, amelyik, mint a varrónő mágnese, hirtelen és váratlanul összerendezi a többit. Ez nálam az Újszövetség áttanulmányozásából levont részarány-következtetés volt.

A korabeli szokások, a társadalmi-, politikai- és kulturális helyzet ábrázolásához - több más ó- és újkori szerző munkája mellett – a Talmudot és az Újszövetségi Szentírást használtam alap-forrásként. Természetesen figyelembe kellett vennem az ókornak a mainál lényegesen megengedőbb történet- és dialógus-lejegyzési felfogását, a lejegyzőknek egyes szereplők iránt érzett pozitív vagy negatív elfogultságait, valamint azt a tényt, hogy az írások jóval az események megtörténte után lettek rögzítve.

A Talmud könyveiben néha évszázados távlatba vesznek (tünnek el és keletkeznek) az események, de az újszövetségi szereplők bizonyos nagy fontosságúnak tulajdonított kijelentései is jelentős fénytörést szenvednek a lejegyzésükig eltelt több évtizedes időtáv szemszögében. (Lukács evangéliuma Krisztus halála után kb. harminc évvel születik, Mátéé és Márké negyvennel, Jánosé, akinek legszemélyesebb emlékei vannak róla, legalább hatvannal (!) később. Az Apostolok Cselekedetei Pál halála után két évtizeddel íródik. Érdemes az időkülönbségen, valamint a lejegyzett szövegek pontosságán, netán hitelességén elgondolkodni - szöveg-rögzítési lehetőségeivel összehasonlíthatatlanul jobban ellátott korunk is tág határok között idéz fel és értelmez néha pár évtizeddel korábbi eseményeket.

Az általam leggyakrabban forgatott Békés-Dalos-féle 1972-es kiadású Újszövetségi Szentírás szövege 580 oldalnyi terjedelmű.

A Szent János által írt Jelenések könyve 35 oldalt tesz ki; ennek a könyvnek vajmi kevés köze van Jézus Krisztushoz és a krisztusi tanításhoz. Így ez – ha az Újszövetségnek a kereszténység kialakulásában játszott szerepét vizsgáljuk - nyugodtan elhanyagolható.

Marad 545 vizsgálni való oldal.

Ebből az Apostolok Cselekedeteinek nevezett (de zömében Szent Pállal és az ő tanításával foglalkozó) könyv 74 oldalnyi.

Szent Pál apostol levelei ennél jóval többet, 188 oldalt ölelnek fel.

Lukács evangéliuma is 74. oldalas. Lukács Pál kísérője, titkára volt; elképzelhetetlen, hogy a könyve nem páli ráhatásra íródott.

Hasonló mondható el Márkról, illetve az ő evangéliumáról – ez 44 oldal terjedelmű.

Anélkül, hogy belemélyednék Pálnak a másik két evangélistára, valamint az (egyébként súlytalan) egyéb levelek szerzőire gyakorolt hatásába, összeszámolom a páli szerzőségű, meg a direkten pál-hatású szövegeket, valamint részarányukat a teljes Szentírásban. Ez 380 oldal – a teljes szöveg 70 százaléka.

Nem kell nagy képzelőerő annak megállapításához, hogy a keresztény hit elméleti alapját valamint a Krisztus működését tárgyaló Újszövetségi Szentírás lényegében Pál munkája, illetve az ő hatására íródott. Ily módon a hit elsőszámú kidolgozója és apologétája egy Gamaliel (híres, nagy tudású, első századi jeruzsálemi hittudós) „lábainál felnevelkedő, a zsidó vallási előírásokat élete végéig aggályos pontossággal betartó egykori rabbinövendék volt, akinek Jézus Krisztusa így beszél a tanítványokhoz: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a (zsidó)törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy tökéletessé tegyem. Bizony mondom nektek: Míg ég és föld fönnáll, egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, hanem beteljesedik az egész.” (Mt 5, 17-18) (A beszúrás tőlem; BL) „Érvénytelenítjük talán a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Ellenkezőleg: megszilárdítjuk a törvényt.” (Mt 3, 31)

A könyvemben arra keresem a választ, hogy miért volt Szent Pálnak az a feltett szándéka, hogy keresztény istenként olyan zsidó Megváltót fogadtasson el a világgal, aki a zsidó törvény, és ezzel a zsidó életforma mindenek felettiségét hirdeti, s hogy miként sikerült megvalósítania ezt a célját.